Mindannyiunkat mélyen megrendített a hír, hogy
tegnapelőtt öngyilkosságot követett el
B. László ápoló kollégánk… Együttérzünk szeretteivel, családjával...
Nehezen lehet szavakat találni…
Aztán az eszünkbe jut a másik két
kolléga, akik szintén az öngyilkosságba látták a kivezető utat… László volt a harmadik munkatárs, aki az intézményi
terror tragikus áldozatává vált… Az érzékenyek elmennek, a névtelen terroristák
pedig maradnak.
Az intézményi botrány
kirobbanásakor, két nővér feljelentést tett az ügyészségen és az országos
médiumokhoz fordultak, mivel a – szolgálati út betartása mellett megtett –
panaszukkal érdemben nem foglalkoztak.
Akkor még úgy tudták, hogy többek
között B. László is csatlakozni fog hozzájuk, de az utolsó pillanatban
visszakoztak.
Pár hónap múlva, amikor már a
rendőrségi meghallgatások folytak, találkoztam vele a kórházban… A szíve
rendetlenkedett. Tudtomra adta, hogy tudja, hogy a blog
miatt én sem vagyok könnyű helyzetben… Majd hozzátette, - bár nem kérdeztem – nem tehette meg, hogy tanúskodjon…
Pontosan tudtam mire gondol… Megértettem, bár nem értettem vele egyet.
Elmondta még, mióta kiderült a munkahelyén, hogy kollégái
ellen – helyesebben a betegek mellett – akart tanúskodni, állandóan zaklatják,
bántják a kollégák, a főnökei… Kérte,
hogy helyezzék át másik osztályra, de nem tették… Meggyőződése, hogy
szándékosan ártanak neki… Engem nem kellett erről meggyőznie, hiszen sok-sok hasonló
panasz érkezett hozzám a kollégáktól… Lásd: ITT! és ITT!
Megfenyegették kirúgással, vagy őt
is zsarolhatóvá tették? Nem tudhatjuk… Csak azt tudjuk, hogy így működnek a
lélek nélküliek… Betegesen élvezik, ha valakit gyötörhetnek.
Később hallottam, hogy átkerült a 7. osztályól az
időseket gondozó, férfi-ápolási osztályra… Örültem neki, gondoltam
fellélegezhet… Reméltem ezt, annak ellenére, hogy korábbi kollégái közül néhány
követte…
Ismerem a rendszert, kívülről,
belülről… Félhettek tőle, hiszen sosem
tudni: hátha a lelkiismerete nem bírja tovább és mégis kitálal… Mert neki volt lelkiismerete…
Munkahelyi környezetének segítenie
kellett volna őt, hiszen vívódása közismert volt… Nálunk azonban ez nem volt
szokás… aki segítségre szorult, abba inkább még egyet belerúgtak, vagy rúgattak…
Ha valakit kipécéztek maguknak, az mellé nem mert szinte senki odaállni. Ha mégis, -
még ha csak gondolatban támogatta is - nem maradt megtorlatlanul… Arról, hogy a
dolgozók egészségi állapota az intézményi terror miatt veszélyben van, én magam
tájékoztattam a megyei elnök urat, először levélben, majd személyesen… ITT!
Segítség nem érkezett, csak újabb
retorzió…
Aztán hallottam, hogy őt is fegyelmi eljárás alá vonták többedmagával,
mondván, hogy veri a betegeket… (Sosem verte!) Aztán ki is derült, hogy mégsem
verte… Akkor azt állították, hogy elcsattant egy pofon… amit, sehogy sem sikerült
bebizonyítani… Mindegy, végül is már meghurcolták…
Az ellenkezőjét meg már úgyse hallja meg senki… Osztályos foglalkoztatóként
elmondhatom, hogy mindig lehetett rá számítani, segítőkész és figyelmes volt
mindenkivel.
Úgy hírlik, hogy a fegyelmi
eljárás – egy volt ügyész vezetésével -, inkább az inkvizícióra hasonlított: kihallgatás, vallatás, vádaskodás… Őket
bezzeg nem illette meg az ártatlanság vélelme… sem.
Kevesen háborodtak föl az eljáráson,
mert mégsem háboroghat az ember naponta, mindenen… Meg aztán már háborogni
sincs ereje… Örül, ha egy nap megússza, és kimarad a (le)osztásból…
Reménykedik, hogy vele ez sosem történhet meg… Aztán persze csalódás éri…
De a rettegés nem múlik, mert újra
be kell menni… Marad hát a gyógyszer - ahogy megírták sokan -, s az
érdektelenség, az apátia… Nekik az Ember az nem számít… Mert az ember, csak az
embereknek számít…
Továbbra sincs segítség… Van már ugyan
lelkészigazgató, meg magát kereszténynek valló megyei elnök úr… Csak
hiányzik a Lélek, a keresztyéni lelkület, a humánum, s az igazságosság.
Az emberteleneket nem mentheti
fel senki és semmi… még az sem, ha pénzért, pozícióért zsarolhatóvá váltak, hagyták
magukat megzsarolni, vagy a kezük meg van kötve, „netán” utasításra
cselekszenek…
Az üldözöttek halálba menekülésével nem érthetünk egyet. Ismerős ugyan
az a gondolat, hogy a halál egyfajta megváltás lehet az állandó gyötrelmek
közepette, én mégis azt mondom, hogy nem szabad föladni… Juszt se… Ne örvendeztessük meg a gonoszt...
Egyébként pedig honnan tudnánk meg, mi volt Isten terve az életünkkel?
Mert senki sem születik hiába... És senki sem él hiába, mégha előbb is
távozik el közülünk...
posta@pszicho.net netrefel.net
FELELET.net Levél Uray Erzsébetnek
