Hova is tart a mi hivatásunk?
Az első nonszensz amire
visszaemlékszem az volt, amikor az íróasztalnál ülők kitalálták, hogy össze kell mosni a hatósági és a segítő
szakmát… Érthető, hiszen többségük hatósági munkát végzett korábban… Ennek
első intézményesített változata volt a gyermekjóléti
szolgálat, mely a veszélyeztetett gyerekek számára lenne hivatott
segítséget nyújtani, a gyámhatósággal együttműködve, annak utasításait is
kötelezően végrehajtva, fenyegetve a gyermeket és családját súlyosabb intézkedés
foganatosításával, folyamatos ellenőrzés és „gondozás” mellett… Valószínű ez a mentalitás a pártfogói
szolgálatból nőtte ki magát… A szakma
hangos tiltakozását, már akkor is elnémították…
Egy hatósági identitással
rendelkező (segítő szolgálat) vezetőjének nem okozott gondot ama botrányos utasítás kiadása egy utcai
szociális munkás kollégájának, hogy szirénás rendőrautóval, egyenruhás
rendőrökkel együtt rendszeresen járják végig a presszókat, iskolakerülő
diákokat kutatva… Ez még, tizenpár évvel ezelőtt skandalum volt… (Nekem ma is
az.)
Emlékeznek még, amikor ombudsmani
javaslatra – egyéb szakmai módszerek megváltoztatásának átgondolása nélkül - levetették a pszichiátriai otthonok ablakairól
a rácsokat… Meg is lett az eredménye… évente több öngyilkosság, melynek
többsége halállal zárult… Pedig egy ombudsmani javaslat, az csak egy ajánlás…
Manapság pedig, látjuk a
híradóban a Máltai Szeretetszolgálat
vezetőjét a belügyminiszterrel karöltve
nyit meg egy új hajléktalan szállót, ahol külön szoba áll majd a rendőrség
rendelkezésére! ??? Kíváncsi lennék mi lesz az ajtóra írva… javasolnám az
„Interjúszoba” feliratot (szakmai minimum előírás)… Milyen abszurd… Ilyen még az
intézményünkbe sincs… Legyen inkább „Vallató”…
Szociális munkást börtönnel fenyegetnek, mert képviseli a klienseit az
etikai kódex értelmében!? Az ember esze megáll… Hát nincs ott egy szakember,
aki azt mondaná: Ácsi… ez egy másik szakma, sőt egy másik hivatás!
2006-ban kötelezővé tették a szociális szakvizsga letételét a
szociális intézmény vezetőinek, amit a továbbiakban feltételül szabtak… Annak is előírták a
szakvizsgázást, aki ilyen irányú gyakorlatot szerzett és felsőfokú tanulmányokat
folytatott… Ellenben bárki, bármilyen szakmai képesítéssel megszerezhette, ha
letette előtte a szociális alapvizsgát… Persze mondanom se kell, nem kevés
pénzért… Igaz, többségükben nem is a saját pénzükből… Így aztán az a fura
helyzet állt elő, hogy olyan ember
szerezhet jogosítványt közpénzből, szociális
intézmény vezetéséhez, aki soha nem dolgozott a szakmában, és soha nem volt segítő kapcsolatban
egyetlen klienssel sem. Ezzel megtették az első lépést ahhoz, hogy a
szakmai szempontokat megelőzzék az „egyéb” szempontok…
S ha valaki nyomon követte az
intézményvezetői pályáztatás feltételeit,
akkor láthatja, hogy a helyzet tovább romlott…
A korábbi feltétel – szociális
szakvizsga megléte – kiskapuval megkerülhető…
Már csak előnyt jelent… De ez még nem elég… A pályáztatás feltételeként
állítandó „szociális ellátás területén minimum 5 év szakmai gyakorlatot szerzett felsőfokú végzettséget igénylő
munkakör betöltésével” kitétel is felhígult,
nem szakirányú - gyermekvédelem,
egészségügyi ellátás, közoktatás – társszakmák
beemelésével, ami teljességgel indokolatlan
és érthetetlen… Nemcsak az intézmény típusa, szakmai feladatok ellátása, azok
törvényi háttere különbözik (szociális, gyermekvédelmi, egészségügyi, oktatási
törvények), hanem a szakemberek, a kliensek, és a munkavégzés jellege is. A
közszolgáltatást végző más-más végzettségű szakemberek szakmai identitása is lényeges
eltérést mutat: segítő, gondoskodó, ápoló-gyógyító, oktató-nevelő… Az
intézmények felépítése, szerkezete, szemlélete is eltérő (hierarchikus,
demokratikus). Erről már korábban is írtam, lásd: ITT! és ITT! Nincs viszont továbbra sem szakmai, mentális és vezetői alkalmassági
vizsgálat, sem vezetői gyakorlat, mint feltétel…
S ha ehhez hozzávesszük politikusaink elharapózott lekezelő,
arrogáns nyilatkozatait, akkor feltevésünket nemcsak
megerősítik, hanem további komoly aggodalomra adnak okot… például arról,
hogy „mindenki annyit ér, amennyi pénze van” (Lázár), meg arról, hogy „az
adórendszer nem szociális intézmény” (Navracsics), vagy a foglalkoztatáspolitikával
kapcsolatban értesültünk arról, hogy a „47
ezer forint mégis csak több, mint a 28 ezer forint” (Orbán - helyesen 22.800!), sőt ebből az összegből „47 ezer forintból nagyon jól meg
lehet ma Magyarországon élni, megnyugtatóan, kiszámíthatóan.” (Matolcsy György,
Zsiga Marcell).
Az írás elején feltett kérdésre ti.
„hova is tart a mi hivatásunk?”, az
önök többsége is tudja a választ, de azért én is elmondom… Oda, ahova a többi
szakma és hivatás… a süllyesztőbe…
Itt az ideje megálljt
parancsolni!
Eddig tartana a bejegyzésem, de
egy kedves ismerősöm azzal kritizált meg valakit, hogy csak riadalmat kelt, de
nem mutat kiutat, reményt… Nos, megpróbálom…
Igaz, vannak elvétve olyanok, -
mint Miletics Marcell - akik szembemenve az értéktelenítő folyamatoknak, nap
mint nap megküzdenek mások életben maradásáért… Megnyerő, hiteles és
szuggesztív egyéniségének és magas szakmai tudásának köszönhetően sikerült bevonnia ebbe az áldozatos
munkába – a híradások tanulsága szerint - még professzorát is…
Remélem, hamarosan döntéshozói
pozícióba is bevonják őket, és a hozzá hasonló szakembereket, s végre helyes
mederbe sikerül terelni a szociális szakmát is.
posta@pszicho.net netrefel.net
FELELET.net Levél Uray Erzsébetnek
