Néhány halottunk temetésén magam
is jelen voltam, hivatalból…
Amíg megengedték… (Lásd: ITT!)
A kegyelet, a végtisztesség
megadása, az emlékezés éppoly fontos, mint az élők tisztelete, méltóságuk
megőrzése…
Ismét elsétáltam arra, ahol halottaink
többsége nyugszik… Felkerestem Péli József sírját és mécsest gyújtottam…
Megállok, s azon töprengek, hogy nem kellett volna ennek megtörténnie… Talán
sokan emlékeznek még rá, tragikus halálára, s az előzményekre… (Lásd: ITT!)
Az emlékezés lángját – minden igyekezetem
ellenére - elfújta a hatalmas szélvihar… Néhány másodpercnyi pislákolás csak és
egy halk ima, melynek szavait viszi a szél minden irányba… Ez a tudat nyugalommal tölt el… Nemcsak rá gondolok, hanem a többi elhunytra is. Mennyi
értelmetlen, hirtelen, oktalan halál…
Tovább sétálok, fürkészve a
fejfákat, meg-megállva… Szabó László, Máté Ottó Balázs… Ilyen fiatalon… Megdöbbenek…
Még két áldozata az intézménynek, a szakmának, a visszaéléseknek, a politikának…
Gondolom az ő haláluk okát sem vizsgálták meg, s nem volt igazságügyi orvosszakértői
boncolás, ahogy a többi hirtelen elhunyt áldozat esetében sem… (Lásd: ITT!)
Szomorú. Mégis inkább arra gondolok,
hogy most már nem bánthatja őket senki, nem vehetik el a pénzüket, a
cigarettájukat… Tudom, hogy a legjobb helyen vannak, s minden elszenvedett testi-lelki
fájdalmukat mennyei vigasztalás orvosolja…
Bár ez a tudat az én bánatomat is
enyhíti, ugyanakkor mégsem lehetek nyugodt, hiszen a hozzáállásban,
mentalitásban, azóta sem történt érdemi változás. Hogy lesz-e áttörés ezt nem
tudhatjuk, csak remélhetjük.
Mert mint tudjuk, a remény hal
meg utoljára.
posta@pszicho.net
FELELET.net Levél Uray Erzsébetnek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése