Az áthelyezés, mint büntetés...
Minden osztály egy kisebb közösség, ahol a lakók és egymás ismerete elengedhetetlen a munkavégzés szempontjából. Megismerik, megszokják a kollégákat, a munkát, a lakókat… A betegeknek egyébként is az állandóság ad biztonságot.
Mert minden munkahelyváltás, egy újabb stressz. Még akkor is, ha jobban jár az ember. Új munkahelyen meg van az esélye annak, hogy jóra fordul valami… Más vezetés, más szemlélet, más feltételek, megbecsülés (anyagi, erkölcsi), támogatás, segítség, stb… De itt, ilyenről szó sincs. Minden marad a régiben, mégis minden változik. Más a munka, más hozzáállást, más szakértelmet igényel. Új vezető, új munkatársak, új betegek (más profillal), más teendők, más típusú gondozás, terhelés. Ráadásul a régi kollégákkal való összetalálkozást, beszélgetést a vezetés nehezményezi, rosszallóan megszólja.
Lehetne ezt humánusan is kezelni, s megkérdezni a dolgozót, a közösséget, hogy mit szeretne, elfogadná-e a javaslatot? Szükség lenne valakire az egyik osztályon, van-e aki szívesen vállalná?
Nem utasításra, hogy: „holnap már ott kezdesz!” Miért, meddig? Senki nem meri megkérdezni, senki sem tájékoztatja erről!
Nem kellene változtatni végre a hozzáálláson, és azt is tekintetbe venni, hogy mi jó a betegnek, a munkavállalónak, a közösségnek, és így együttesen az egész intézménynek?
Ha valaki jól érzi magát, zavarja azokat, akik rosszul érzik magukat a bőrükbe.
Embereket arra biztatnak, ha jót akar, nehogy elárulja magát, hogy szeret ott dolgozni, mert majd áthelyezik!? Sőt, azt tanácsolják neki, hogy inkább panaszkodjon időnként! Nem tudja a vezetés, ha az emberek jól érzik magukat, akkor jobban is teljesítenek? Jó hatással lesznek a betegekre, és a közhangulatra!?
Eszembe jut egy eset, amikor egy rehabilitációs otthonban dolgoztam. Egy bántalmazott állami gondozott fiú, gyakran kiprovokálta a balhét. Amikor mindenkit összeugrasztott, akkor mosolyogva hátradőlt, és elégedetten nézte, mi történik, mint a színházban. Ez ismerős pálya volt a számára… Végre otthon érezte magát… Így működött. Szomorú. Akkor kezdett el változni, amikor rájött, hogy nem kell szerepet játszania, nem kell ragaszkodnia korábbi státuszához, s nem kell félnie többé.
Remélem, itt nem erről van szó, mert ha igen, akkor ez azonnali beavatkozást, és segítséget igényel!
posta@pszicho.net netrefel.net
FELELET.net Uray & Uray
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése