Férjem pszichiátriai betegsége következtében sok mindent voltunk kénytelenek átélni és megharcolni. Sok embernek fogalma sincs arról, milyen szenvedésen esnek át a betegek, a betegség lefolyása alatt, illetve a gyógyszerbeállítások sokasága kapcsán. Erről szeretnék egy kis ízelítőt adni azoknak, akik a betegség hallatán csak legyinteni szoktak… Mintha legalábbis tudnák, hogy mit élnek át a betegek és hozzátartozóik…
Párom egyik gyógyszerbeállítása alatt hazajött adaptációra a kórházból. Éppen akkor csökkentették az egyik gyógyszerét, egy antiepileptikumot. Nem, a párom nem epilepsziás, de azt mondták neki, valamitől jól hat erre a betegségre. Gyógyszeres terápiaként gyakran kapják a betegek… Nem tudják miért, de (ha jól emlékszem) stabilizáló gyógyszerként kapta…
Szóval hazajöttünk, s bár fokozatosan történt a gyógyszer elvonása és egy másik beállítása, mégis epilepszia-szerű rohamot kapott úgy, hogy a kiadott gyógyszereket pontosan szedte… Nagyon megijedtem, rohammentő jött, s vitte vissza…
Egy-egy gyógyszerbeállítás közben és után, súlyos, tartós tüneteket produkált: koncentrációs zavar, tartós emlékezetkiesés, memóriazavar, hallucinációk, remegés, nyálcsorgás, aluszékonyság, álmatlanság, zavaros álmok, mozgáskoordinációs zavar, feszültség, toleranciahiány, kényszeresség (beszéd, mozgás, pakolás...), állandó tevőlegesség, gondolkodás felgyorsulás, - meglassulás, dadogás és egyéb beszédzavar, látászavar, étvágyhiány, állandó szomjúságérzet, szájszárazság, görcsök, végtagfájdalmak, kiütések, viszketés, elhízás, hirtelen fogyás, székrekedés…
A reumatológiai és pszichiátriai gyógyszerek együttes hatása, újabb tüneteket produkált, ráadásul megszűnt addigi pszichés kompenzált állapota. „Ugyanazon” hatóanyaggal bíró és összetevőjű gyógyszerek egyikétől rosszul volt, míg a másiktól nem… Senki sem értette, mondták, valószínű más a vivőanyag… A fájdalomcsillapítók rendszeres szedése helyett félévente gyógyfürdős kezelések felvételére került sor, ami lehetővé tette a reumatológiai gyógyszerek végleges elhagyását…
Bipoláris betegségére a lítiumos gyógyszer beállítását javasolták, de ennek hosszútávú következményeiről nem kaptunk megnyugtató válaszokat sehol sem… Szegeden pl. azt mondták, ezzel Amerikában 100 évig is elélnek… Amerika messze van, és nincs még senki, aki addig élt volna, de jól hangzott…
A Lítium gyógyszer beállítása a kórházban zajlott, Dr. Kalmár Sándor osztályán… mondhatni borzasztó volt… A tudatzavartól, a görcsös rohamoktól az emlékezetkiesésen át, a beszédzavartól a némaságig mindenen keresztülment. Azt mondták azért van, mert egy-egy gyógyszer beállításához több hétre lenne szükség, de erre a kombinációk miatt sincs idő, és ezért felgyorsítják a hatásokat, a gyógyszerek reakcióidejét… Nem értettem, csak azt tudtam, hogy nem értek vele egyet… Több kis rohamot úgy vészelt át, hogy csak a szobatársai észlelték, mert csak ügyelet volt hétvégén, az is két osztályon, plusz a sürgősségin (ahol hétvégén egyébként is nagyobb a forgalom)… Apósom telefonált neki a kórházba Bp-ről, amikor észlelte, hogy milyen rossz állapotban van, ő hívta telefonon az ügyeletes orvost, aki intézkedett… Nem emlékezett, hogy dohányzik-e, s hogyan kell rágyújtani… Tüdőgyulladást is kapott, amit otthon gyógyítottunk azután…
Egy másik gyógyszerébe, a Rivotrilba majdnem belehalt, olyan súlyos depresszióba esett… míg más betegekre jól hat, ő egyre rosszabbul lett, s mivel ragaszkodott korábban jól bevált eme gyógyszeréhez, meghagyták neki… Én ugyan mondtam, hogy mióta ezt szedi nincs jól, egyre feszültebb… de a csökkentés, vagy a csere helyett – panaszára - tovább emelték az adagját, amitől még rosszabbul lett, a végén pedig olyan mély depresszióba zuhant, hogy meg akart halni… Pontosabban, nem akart élni. Tisztának tűnő tudata, látszólag teljes belátóképessége mellett elhatározta, hogy nem akar tovább így élni… Fiatalon, állandó feszültségben, remegéssel, haszontalanul, sok pénzbe kerülve, mindenkinek gondot okozva, kiszolgáltatva, másokra szorulva… Betegsége tünetei között, eddig az öngyilkosság gondolata soha nem merült föl. Úgy látszott, semmi, de semmi nem tudta őt ebbéli elhatározásától eltántorítani… Amikor barátnőm – aki már kilábalt egy komoly depresszióból -, felhívta, hogy tanácsot kérjen kütyü ügyben, a párom azonnal keresni kezdett az interneten, hogy számára (ár, tudás, cél, praktikum, elérhetőség…) a legmegfelelőbbet, legjobbat kiválassza. Keresgélése, segítőszándéka, lázas utánajárásra indította, észre sem véve, hogy megígérte, hogy segít neki a vásárlásban is Budapesten… Ekkor a család lázas keresgélésbe kezdett, hogy a legjobb orvost megkeressék, hogy segítsen… Meg is találták, Rihmer Zoltán professzor úr személyében… A párom egy régi szeretett orvosát, Rigó Pétert volt hajlandó csak elfogadni, felhívni és tanácsot kérni… Szerencsére ő is a professzort ajánlotta, ezért azt mondta, tesz még egy utolsó kísérletet… Ekkor már több mint egy hete nem evett, nem vett be gyógyszert… kész csoda, hogy nem lett súlyos elvonása… Így került a Bp-i Kútvölgyi kórházba…
Itt mentették meg félig lebénult kezét is, amit itthon egy neurológus doktornő lekezelően azzal utasított el, hogy: „Nem kellene annyit inni!”. (A doktornő ezen álláspontján, párom „Én nem iszom” válasza sem változtathatott.)
A Rivotrilt azonnal megvonták tőle. Azt mondta a professzor, hogy előfordulhat némely esetben, hogy pont fordított hatást vált ki a betegnél, és minél jobban emelik az adagot, annál rosszabbul lesz a beteg. Miután az étkezését is sikerült beindítani, javulni kezdett az állapota. A főnővér azt a kérdést tette föl nekem kb. ötször, - mindig egyre érthetőbben artikulálva - hogy „Mit szeret?” a férjem. „Mi a kedvenc étele?” Nem értettem a kérdését, mert errefelé elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármit megfőzetnek a konyhán a beteg kedvéért, csakhogy visszanyerje az étvágyát és normalizálja az étkezését… Egy hét múlva sikerrel jártak, addig még az evés gondolatától is hányingere volt. Az alapgyógyszerein (Lítium) nem változtattak a fentit kivéve (Rivotril), de kapott pajzsmirigy gyógyszert, bár a pajzsmirigyével semmi gond nem volt! Azt mondták, nem tudni mitől, de jól hat az ilyen típusú megbetegedésekre… Nem voltam nyugodt. Hazajöttünk,– ezt is rendszeresen kellet kontrollálni – de szerencsére itthon pár hónap múlva elvették tőle, s ezt különösebb megrázkódtatás nélkül viselte…
Manapság rendre cserélgetni kénytelenek a bevált gyógyszereket, mivel a támogatásokat hol megvonják, hol visszaállítják… Támogatás nélkül egy gyógyszer, egy havi adagja 20 ezer Ft fölött van… Azt mondják, ugyanaz a gyógyszer, a hatóanyag, csak más a gyártó, stb… De a betegnek nem mindegy. Főleg, ha több gyógyszert, és esetleg más betegségére is kell gyógyszert szednie… Elég, ha a vivőanyag változik, máris máshogy hat az egyénre… A gyógyszerek egymásra hatása is bejátszik… Senkire sem hatnak ugyanúgy a gyógyszerek, mivel nincs két egyforma betegség, s mindenki szervezete különböző, és így máshogy is reagál…
Mindezek ellenére „szerencsésnek” mondhatjuk magunkat… Párom betegségbelátással rendelkezik, szégyenérzet és hivalkodás nélkül. Együttműködő, megbízható… Mögötte áll a családja, a családom, a barátaink… s mellette állok én is.
Németországban élő gyógyszerész unokatestvére elmondta, hogy ott az ilyen betegek, csak Lítiumot szednek… Férjem a csökkentések után, már „csak” ötféle gyógyszert szed, napi 9 tabletta. Plusz a vitamin. Évek óta kompenzált állapotban van, kisebb tüneteket leszámítva… Három és fél éve nem kellett kórházba befeküdnie.
Bár mindent megteszünk a betegség tünetmentessége érdekében, tudjuk, hogy semmit sem tehetünk… A betegség zajlik, nem tudni milyen a lefolyása… Állunk elébe…
Egyelőre.
Bipoláris affektív zavar gyógyszeres kezeléséről... II. rész: ITT!
posta@pszicho.net netrefel.net
FELELET.net Levél Uray Erzsébetnek
