A csütörtöki tárgyalást követően örültek a vezetők, hiszen az egyik áldozat édesanyja, akinek mindkét gyermeke otthonunk lakója, elmondta, hogy nem hiszi, hogy az ügyeket el akarták tussolni az otthonban…
Korábban sérelmezte, hogy nem mondták meg neki, hogy a fiát kórházba vitték, jó ideig nem is láthatta…
Még is mit gondolt bárki?
Hogy azok előtt a vádlottak előtt, és ellen fog vallomást tenni, akik az intézetben dolgoznak a mai napig?
Az ellen a főorvos ellen, aki fiai gyógyszeres terápiájáért felelős?
Azon feljelentett ápolók ellen valljon, akikből még gyanúsítottak sem lehettek és ápolóként dolgoznak a mai napig a betegek mellett?
Vagy azon vezetés ellen tett volna tanúvallomást, akik többször is megpróbálták eltussolni az esetet, annak ellenére, hogy a kórház jelzett vissza a súlyos bántalmazás tényéről?
Ki és mit várhatna egy édesanyától, aki – még ha az ellenkezőjét gondolja is - hálás, hogy fiai gondját levették a válláról… Őneki nem adatik meg a szabad véleménynyilvánítás lehetősége, hiszen többszörösen is függő viszonyban van. Érthető hát lojalitása és valószínű, hogy hálája az intézmény fele még őszinte is. Igaz, nem is hagyta őket magukra, vidékről, hetente rendre megérkezik a néni gyermekeihez látogatóba, egyfajta „egészséges kontrollt” gyakorolva ezzel… Már ha engedik…
Az intézmény cinikus védekezése, miszerint „nincsenek elmarasztaló visszajelzések, sőt…”, jól bemutatható egy képpel: a gályarabok miért is vállalják inkább az embert próbáló lapátolást, semhogy a tenger közepén a vízbe ugrálnának. A hajóskapitány pedig feszít a fedélzeten, nagy büszkén, milyen jól összeszokott kis csapat az övék… Talán hajlamosak lennénk figyelmen kívül hagyni, de azért a láncokról sem feledkezzünk meg!
A vezetés felől érkező terror azonban, mindenkit érint, külsősöket, belsősöket egyaránt… A támadás megbénítja áldozatát… Oda lesz a szabadsága, ha egyáltalán volt valaha… Nem lesz véleménye, egy idő után már a folyosón se… Szelleme, lelke, akarata zár alá kerül… Egyértelmű, hogy ilyen körülmények között senki és semmi sem működhet rendeltetésszerűen… (Emlékeztető: ITT! és ITT!)
Értem én, de nem értek vele egyet! Mit veszíthetünk? A munkahelyi terrort? Aki eddig megszabadult ettől a munkahelytől, csak jobban járt! Aki nem hiszi, gondoljon utána, kérdezzen meg néhány volt kollégát!
Tudom, mire gondolnak… de mivel nem mi hívtuk életre, és nem mi tápláljuk a terrort, bizonyos, hogy nem nekünk kell elmenni erről a munkahelyről…
posta@pszicho.net netrefel.net
FELELET.net Levél Uray Erzsébetnek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése