Kettős mérce…
Nekünk európai uniós fizetés, nektek itthoni minimálbér, megszorításokkal, elismerés-, jutalom nélkül…
Nektek nem lehet két helyről jövedelem, ezért elküldjük a nyugdíjas dolgozókat (kivéve a mi kutyánk kölykét), nekünk több helyről, több jövedelem, több pótlék, még több juttatás…
Nektek évek óta fityiszt mutatunk, magunkat meg megjutalmazzuk! Mi csárdába megyünk, wellness konferenciára, és Ausztriába vásárlunk, de nektek pogácsa sem jut már a lakók ebédlőjébe az összdolgozói értekezleten…
Eleinte, évente kétszer jutott még egy kis magyarázkodás, hogy miért és mit nem kapunk, majd hallhattuk, hogy nekünk milyen jó, mert a mi intézményünket nem zárják be, hanem kölcsönt (?) veszünk fel az üzemeltetéséhez… Brávó! (Azt nem mondta el, az illetékes elvtárs, hogy azt meg miből fizetjük vissza!? Persze ez már nem az ő gondja, fő, hogy ezért ne érje politikai, stb. támadás…) Igaz ez még jóval az álság, akarom mondani „válság” előtt hangzott el! Pár éve – szerencsénkre – már csak év végén kellett hallgatnunk a nagyjaink beszámolóit és az azt követő színjátékot… aranygyűrű, ajándékkosarak… pezsgőpoharas köszöntő és koccintás a színfalak előtt (na jó, nekünk nem jutott pezsgőspohár, csak a párnásszékeseknek a pulpituson, a vörös szőnyeg felett)…
Jut is marad is… Álságos a szemlehunyás… Van, akinek ingyen ebéd, jutalom, egyéb támogatás, segély, másodállás, félállás, toronyóra láncostól, másoknak pedig semmi, soha… Nem mintha ezekre vágyna az ember. De még egy őszinte, jó szó sem… Az év végi, „sajnos nincs jutalom” kezdetű, „pedig úgy megérdemelnék azért a magas színvonalú, lelkiismeretes és felelősségteljes munkavégzésért” folytatású mondat, ami pedig jobb lett volna, ha sose hagyja el az igazgatónő ajkát, hiszen tudjuk, hogy már megint a kegyencek kapják az elismerést… Pedig meg van írva, méltó a munkás az ő bérére! Ha pedig nem bírod a kétemberes munkát egyedül, már jön is a válasz: „Örülj, hogy van munkahelyed!” vagy, „Ha nem tetszik, el lehet menni!” stb… Nálunk jobbára csak az nem méltó a fizetségre, aki dolgozik… Olyan nagy a mulasztás, hogy az leírhatatlan… Se szakmai, se anyagi, se erkölcsi elismerés... Ráadásul, kötelező a megjelenés, és elvárt a taps… Gyomorforgató az egész.
Szerencsére az elmúlt év végén ez is elmaradt… Tudják, azok a „jól meghatározható… politikai” és „más csoportok, akik ezt csinálják”… Azok miatt, már nincs év végi munkaértekezlet se, se azt megelőző titokban maradt szavazás, se nyilvános jutalmazás, se Karácsonyi köszöntés… Semmi… Pedig sokan, kíváncsian várták, vajon most mivel állnak elő… Megint elütik a beszámolót a szegedi szupervizor egy előadásával? Amiből ismét megtudjuk, hogy milyen professzionális munkát végzünk… De erre a mostani helyzetre, még ők sem tudtak épületes ötlettel előrukkolni… Maradt hát az önjutalmazás, ahogyan megszokhattuk… de ezúttal legalább nem kell nekik tapsolnunk. Legyintünk, hadd mutyizzanak a hátunk mögött, addig sem macerálnak bennünket…
Marad tehát a legjobb védekezés a támadás… fenyegetések, üres vádaskodások, egyetlen cáfolat nélkül…
Maradnak a hamis hírközlések, új igazgatói pályázatról… Lappangó pletyka a városban a kijelölt, új rokon-igazgatóról, aki már egy társintézmény alkalmazottjaként vár lesben. Elmaradt helyreigazítás, elmaradt bocsánatkérés… Lenézett, cserbenhagyott nézők, érintettek ezrei…
Marad a kettős mérce… Maguknak önjutalmazás, önszabadságolás, titkos vezetői távollétek, titkos jelenléti ívek, titkos egyeztetések, titkos stratégiák… velünk szemben a nyílt tetemre hívás, indulatok, üldöztetés, vallatás, telefonos lehallgatás, internet korlátozás, besúgórendszer fejlesztés, még több tátott szájú semmirekellő… A beszélgetések tiltása, nevetés lepisszegése, csicskáztatás…
Mert ők azt gondolják, hogy ennyit érünk mi munkavállalók… Nekik biztosan… Képzeljék, ha rólunk segítőkről ennyit gondolnak, ha minket így lenéznek, akkor mit gondolnak a rájuk bízott ellátottakról?
Talán emlékeznek még, tíz éve a vezetés a lakók egyetlen intézményi rendezvényén sem jelent meg… Arroganciájuk nem engedi meg még azt sem, hogy megjátsszák érdeklődésüket, pedig ünnepenként, 1-1 rövidke félóráról lenne csak szó…
S ha a vezetés ennyire tartja a betegeket, akkor miért gondolna többet a hivatástudattal nem rendelkező, vezetőket majmoló dolgozó?
Ebből az aspektusból érthető, hogy védik a bántalmazókat, hiszen ezzel, saját magukat védik!
Én a helyükben, taktikát váltanék! Elkezdenék, igazat mondani...
posta@pszicho.net netrefel.net
FELELET.net Levél Uray Erzsébetnek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése