A hozzátartozó jogán I.

, 
Édesapám nevében

Amikor az ember elveszti azt, akihez lelkileg a legjobban kötődik, örökös űr tátong a szívében. Innentől kezdve, a bennünk levő láthatatlan skálán, mindenkit hozzá mérünk. Édesapámra gondolok.

A betegverésekről terjengő hírek hallatán édesanyám is kétségbeesett. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy mi van ha szeretett férjét mégsem baleset érte az otthonban, hanem szándékos gondatlanság, vagy annál még rosszabb…

Hatvankét évesen egy autóbaleset következtében beütötte a fejét, agyrázkódást kapott. Fokozatosan épült le… Először csak kreativitása szűnt meg, majd érdektelenné vált.  Memóriája rohamosan romlani kezdett, majd elvesztette önellátási képességét. Édesanyám nem bírta tovább az ápolását, felügyeletét egyedül, ezért hazajöttem Budapestről. Ketten egy évig felváltva felügyeltük, ápoltuk, gondoztuk, szerettük… Felcserélődtek nála az éjszakák és a nappalok, folyamatos figyelmet igényelt. Egy percre sem hagyhattuk magára. Minden odafigyelésünk ellenére is elveszett egyszer… mindenhol kerestük, de nem találtuk. Leírhatatlan félelem, kétségbeesés és fájdalom tört ránk. Másfél napig nem talált haza, házról házra bolyongott, míg egy régi ismerős segítségével hazakerült. Beláttuk, az intézményes ellátást nem tudjuk nélkülözni. Idősek otthonába került, ahol akkor még nem volt demens részleg. Többször bántalmazták – valószínűleg – egy betegtársa. Mivel nem tudták számára a kellő ápolást, biztonságot garantálni, a Kőrösi úti otthonba tanácsolták.

Édesanyám itt is minden nap látogatta, segített az ellátásában; etetés, borotválás, fogmosás, sétálás… Minden hétvégén hazavitte.

Egyszer szóltak édesanyámnak, hogy a Balázs bácsi ráesett a fotel karfájára, és bevitték az urológiára, ahol ellátták. Otthoni fürdetésnél vette észre, hogy az ülepe, combja tiszta lila, mindkét heréje súlyosan megsérült.

Egy másik alkalommal figyelmeztették anyukámat, hogy vigyázzon, mert történt valami édesapámmal, és őt akarják okolni a történtekért. Édesanyám bement, és észrevette, hogy egy-egy  tenyérnyi nagyságú felhólyagosodott égés van a deréktáján, és alatta. Édesapám nem tudta felidézni a baleset körülményeit. Azt mondták, ráült az udvaron a forró aknatetőre. Sosem tudtuk meg, mi történt…

Végül kórházba került, tüdőgyulladással… Hétvégén hazajöttem, meglátogattam, és mentem vissza Budapestre. Két nap múlva édesanyám késő este felhívott, hogy mennyek haza, mert édesapám szerinte nincs jól… Nem estem kétségbe, hiszen anyukám aggódós volt, édesapám két napja még jól volt, és különben is, vele nem történhet semmi… Mindenesetre a következő vonattal elindultam haza. Otthon, az állomáson várt a fiatalabb bátyám… életem legrosszabb hírével… 

Egyedül volt, idegen helyen, idegen emberek között… Édesanyám azért is sírt, mert haza akarta vinni őt, mégis engedte, hogy meggyőzzék: hagyja a kórházba, mert csak ott tudnak azonnal beavatkozni, ha szükséges! 

Haza kellett volna vinnünk, és mellette kellett volna maradnunk. Ott kell lennünk szeretteink mellett, ha elmennek.

Sokáig én sem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy édesapámat szándékosan bántalmazhatták az otthonban… Reménykedek, hogy neki nem hátbaveréstől lett tüdőgyulladása…

Imádkozom a bántalmazókért, hogy megtérjenek mielőtt Isten ítélőszéke elé állnak, mert ott már nincs bocsánat. Még nem késő, tart a kegyelmi idő, van esély a megbánásra! 

Ki kért engem a képviseletre,  szólásra, milyen jogon avatkozom bele az intézmény dolgaiba? - kérdezik gyakran. Bár a kérdés feltevése sem helyénvaló, de azért válaszolok: A hozzátartozó jogán.
Küzdelmem messze túlmutat intézményi tevékenységemen, munkakörömön, közalkalmazotti tanácstagságomon, szakmai hivatástudatomon, a blogon… A felhatalmazást legfelülről kaptam, ezért sokak nevében kell  felemelnem szavam… először is, édesapám nevében… 

posta@pszicho.net                               netrefel.net
FELELET.net                              Uray & Uray