Önkéntelen sétáló…

.
Minap találkoztam egy volt munkatársammal, akinek munkáját érintőlegesen láthattam és érzékelhettem osztályos foglalkozásaim során, az intézménybe.

Kérdezte, mi újság van kint nálunk? Mondtam, semmi extra… Újra megkérdezte, mondom,  nem változott semmi, mióta nem dolgozik nálunk… Neki, egyébként tudnia kell, hiszen a hozzátartozója is kint dolgozik!

„De hát amiket beszélnek? Ő azt nem hiszi el! Még hogy a fürdőbe megerőszakolnak valakit!? Hát az lehetetlenség, ott olyan nagy az állandó nyüzsgés fürdetéskor…”

Én ugyan nem hallottam, hogy fürdetés közben történt a bántalmazás… de lehet, hogy ő jobban informált. Folytatta:

„Még ilyet, ha valaki a beteg vállához hozzáér /nyomatékosításképpen a vállára ütött/ -, már mindjárt azt mondja neki, hogy feljelentem! Fel ám, az anyád… /fejét kicsit hátraszegve, kezét visszakézből pofonra emelte/.” Az volt az érzésem, ha ez vele megtörténik, elcsattant volna az a pofon… Persze ez csak egy érzés…

Emlékszem, néha viccből masszírozást mímelve, úgy megszorította a betegek vállát, hogy felszisszentek… Rá is szóltam néhányszor,  hogy finoman! Mindig azt mondta, hogy ők nagyon jóban vannak és csak szeretetből teszi, sose okozna szándékosan fájdalmat neki… „Igaz?”, kérdezte az illetőt, tekintetét fürkészve…

Egy másik kollégáról is hasonló tapasztalatom volt, ő még mindig nálunk dolgozik. Igaz, az ő neve felmerült a bántalmazások kapcsán is.

Én máshogy érzékeltem a jópofaságot, bár tudom, hogy nem egyforma az emberek fájdalomküszöbe!

A nagybátyám mindig úgy ölelt meg, hogy az nekem fájt, pedig nagyon szeretett. Akkor is megszorongatta például a karomat,, amikor nem akartam… Igaz, nem ment ápolónak… 

Meg kellene tanulni, hogy nem érintjük meg fölöslegesen a betegeket, főleg nem a pszichiátriai betegeket! Tiszteletben kell tartani az intimszférájukat éppúgy, mint a személyközi távolságot, ami az ő esetükben, a normális többszöröse is lehet…

Beszámoltam a történtekről egy ismerősömnek, aki elmondta, hogy az illető ott sétált a bántalmazókért az első sorban, az intézeti lufis tüntetésen…

Nem láttam a tüntetést... Elgondolkodtam… Vajon így próbáljuk leplezni erőszakosságunkat, hogy az erőszakosra azt mondjuk, hogy nem az? Vagy tényleg fogalmunk sincs róla, hogy mi magunk is erőszakosak vagyunk?! Nem tudom, melyik a rosszabb…

Egy biztos, ma már mindkettő szűrhető, csak akarat kérdése…

  

posta@pszicho.net                               netrefel.net
FELELET.net                              Uray & Uray